Ernő, a hó és Kojot

Az a jó abban, hogy ember kényszerotthonvan, hogy olyan dolgokat is megcsinál amit, ha munkás napokkal, és pihis hétvégével élne meg; akkor a büdös életben nem kerítene rá sort… Így történt meg az, hogy az iskola bezárásával párhuzamosan, felelős hüllő gyám is lettem, akiknek a nyavalyás akváriumát tisztítani kell. Namármost.., ezt nem lehet a 11 évesre bízni, aki még

1. elég lökött hozzá
2. nem bírja el az akváriumot.
3. folyamatosan vihog

A segítsége annyiban merült ki ezáltal, hogy a két gülü szemű páncélost kivette a vízből és egy teknőskádnak kinevezett műanyagba rakta amit a konyhai felszerelésemből csippentettünk le, amíg anya kipucoválta a helyüket. Mondtam a nagyon hahotázó gyereknek, hogy csinálhat fotókat a dögökről, oszt elküldheti az osztálytársainak; hiszen ezek a vizi izék osztály-közösek, lássák mit meg nem teszek értük.

Mivel, mindennap nem takarítok és tegnap is csak a sejhajom tettem az egyik ágyról a másikra, nemcsak a kölkömnek, de nekem is valamiféle karaténidőbeosztást kell kitalálni.

Amíg, a lányom úgy tett, mint aki még alszik, kezembe  vettem az egeret (nem, nem a szőröset… a számítógépeset, optikait, naa) és barátomhoz: Google-hoz fordultam, aki mostanában elég szorosan életem része lett. A terv, hogy a meglévő torna videómhoz valami másikat is keresek, mondjuk ollant, ahol a felénél nem köpöm ki a tüdőmet, és a végén nem úgy megyek be a fürdőbe zuhanyozni, mint aki beszart.. Találtam egy frankót, 15 perceset ami megnézve nem tűnt nehéznek, letornázva, viszont határozottan éreztem, hogy hol lapulhatnak a testemen a különböző izomcsoportok.. Nyilván, az edzést mutató csaj egy gebe, kockahas nem olyanforma, mint én akin azé látszik a 4 szülés nyoma. Szorgalmi feladatként és fél liter enyhe buborékkal ellátott víz megivása után; még 12x felmentem az emeletre, és jöttem vissza onnan (16lépcsőfok oda, és ugyanennyi vissza, csak a gyöngébbek kedvéért) Extra volt az a két felmászásom már, amikor a gyerek lekiabált, hogy majd később rakodik össze a szobájában, így nyomatékosítani kellett jelenlétemmel a számára kiadott parancsot.

Akár tetszik, akár nem be kellett lássam, hogy azUram egyre jobban hiányzik, és hiába vagyok kemény mint a vídia, lelkem mára már egy gyöngécske harmatvirág lett… Lustaság, vagy valami más, ki tudja, de nincs kedvem főzni pedig ma vasárnap van, de nálunk ilyenkor együtt eszik a család, nem beszélve arról, hogy ekkor készülnek a kaják kövi hét első két napjára is, tehát a meló nem lenne kicsi, és alapesetben, minden alkalommal azUram fejihő vágom, hogy “egészdélőttakonyhábaálltam”. De, most minek? Kettőnknek? Egy kissé finnyás gyerekkel aki utál levest enni, meg velem aki pont ellenkezőjét enne, mint az utódja..

Kaja házhozszállítást vadásztam, amikor láttam az ABALÉ hirdetését Harkán. Messengeren kérdeztem meg tőlük, hogy mely településekre viszik az ebédet, de 3 perc múlva az ismerős srác hívott, hogy erre igazából nem jönnek, de ha akarom elhozza. Mondtam, neki, hogy köszi meg izé, miattam nem kell… csakhát azUram…, mi meg itthon és nincs kedvem már ehhez sem.. Folyt belőlem a szó, nem is értettem magam, mikor a srác mondta, ne is szabadkozzak hozza a kaját oszt kész.. Hebegtem, meg habogtam aztán meg bőgtem… Még akkor is rázkódott a vállam a rívástól, mikor a gyerek kibújt az “odvából” és lejött megnézni mi ez a zokogás a nappaliban… Nem szólt, csak meglapogatta a hátam, és vissza kuckózott a szobájába.., a tabletjét szorosan magához szorítva..

Elvek, vagy nem elvek de azUram odáig jutott, hogy képes volt önmagáról fotót csinálni, ahogy a kórházi VIP szobájában tesped, és ezt még nem átalkodta kirakni a mindenható közösségi oldalára.. A nem kevés ismerősszámmal rendelkező hitvesem baráti köre, azonnal lecsapott a hírre, és komment-cunamival árasztották el posztját, nem kevesen pedig fel is hívták, érdeklődvén hogylétéről; kitöltve ezzel tengernyi idejét.. Egyenesen arányosan nőtt ezzel az akciójával, a nekem írok száma is, párat én is kaptam a hívásokból; ami bevallom jól esett.

Az unalom, kútjából sikerült a lányomnak is jókorát meríteni, és kitartóan nyúzott azzal, hogy menjünk el a cukrászdába sütiért, de aztán a hülye nézésemből rájött, hogy most ez nem az a hétvége; így maradt az, hogy süssek valamit. Én, viszont ha már nem álltam neki főzni, biztos sütni se fogok, mondjon akárki, akármit is; de emlékeimben még élt egy bevásárlásom, amikoris.., mintha vettem volna egy fagyasztott rétest. Térdre vetettem magam hűtő előtt, és derékig elmerültem a fiókjában, amiből negyedóra múlva valóban előkerült a mirelit cucc.

Már, jött az illata a sütőbe tett gyorsédességnek, mikor azanyám hívott, és kérdezte mi van velünk, kivételesen megvárva a válaszom. Szívem szerint, megmondtam volna az őszintét, hogy igazából semmi sincs se velem, se a gyerekkel, mert itthon vagyunk és a kimenetelem is a kutyák, macskák ellátására szűkült az időjárásnak köszönhetően, ami nyárból, éles váltással télre váltott. A lakásban bolyongunk, mint a zombik lassan és tuti az hibám is, de nem foglalkozom eleget a gyerekekkel. Lehet, kell még ez a mai nap és holnap tudok majd vele társasozni is, de hétfő lévén a tanulás, megtanulása lesz majd a legújabb kihívás, ha már az első digitális héten nem sikerült..

Szerintem észre se vette a kurta válaszom, mert neki, velem szemben volt mit mondania.. Így, tájékoztatott az általa kezelt összes lakótömb viselt dolgairól, a liftesről, aki a szerződés ellenére nem ment ki javítani, a nyanyáról, aki nem hajlandó a közös költséget neten utalni és az igazgatósági tagról is plusz infók kerültek napvilágra. Tudomásomra jutott továbbá, hogy a társasházuk körül rendbe tették a zöldnövényzetet, kicserélték a törpöm tudja melyik lépcsőházban a kaputelefonokat és lecseszte a pofátlan, 4órás takarítót.

Bár, még csak délután 4 óra körül volt de erős volt az indíttatásom arra, hogy öntsek magamnak egy házi fertőtlenítőt, és kiélvezzem minden pillanatát, ahogyan áthalad a testemen… De, nem tettem.

Mikor, már az ember azt hinné, hogy kifogyna szóból, leírnivalóból; akkor döbben rá (legalábbis, én), hogy neem-nem van itt még miről dalolni, mint a pacsirta…

A hóviharral dacolva küzdöttem épp be magam a házba az állataink ellátása után, a lányom láttam az ajtóban, aki kiabál, hogy

Anya, anya hívnak a vonalason, de már a tiéd is csörgött.. Látod, hogy esik a hó Anya??

Láttam, persze, mert a számban is ez a pici golyókból álló, fagyos izé tömődött, elém vetítve a két napja még 22 fokot, ugye.. A segítőanyuka hívott, hogy látogassam meg a kerítésünket belülről, mert tett egy kis szeretetcsomagot rája (nem, nem a vizi rája.., a másik szó népiesen). Kabát, cipő vissza a télbe. Nutállás kiflit, és egy kis kinder csokit rejtett a zacsi, így sikerült immár 2x elbőgnöm magam a nap folyamán…. A csomaghoz, járt egy kis telefonosos lelkisegélyszolgálat is, ami pont jókor jött szegény fejemnek, mert sötétedett is befele, aztán ez valamiért az estével a depit is meghoztam nekem, kiskosárban; pedig nem is kértem.

Kojot. Ezt a filmet ítéltem megnézésre érdemesnek, ma este. Hm. Ez, sem volt kutya.. Még, hogy a magyar filmek szarok.. Szerencsére, én mindenevő vagyok ezen a téren is, mert ami meg fog kérem, az nem ereszt és ez a történet is pont bele illett az igényembe.

A jótékony álom hívogatása végett, még egy filmet kezdtem el nézni, úgy középtájékról,

 -mivel, akkor már vagy 40 perce ment, bár ki tudja mennyi volt abból a reklám-, de a végére nem értem, mert megjöttek a bárányok, akik mire ide értek, már szépen meg voltak számolva….