Vesztegzár

Nem vettek fel…, de én ezt majdnem borítékoltam volna.., persze kicsit bíztam benne, hogy mégis, de a női és egyéb megérzéseim mind azt súgták, ez már veszett fejsze nyele. Viszont, lehetőséget kaptam arra, hogy néhányadmagammal itt dolgozhassak, tanulhassak, amolyan megfigyelés alatt lennék, hogy érdemes vagyok-e a további együtt munkára, nem szerződve hanem nai bejelentéssel..

Gondosan elmeséltem az Uramnak, a dógot, aki csak hallgatott és azt mondta amit hallani akarok, de szerintem nem nagyon értette mik a lehetőségeim, ő csak azt látta, hogy dolgozok majd két helyen is, ami az ő kis családmodelljébe nem fér bele, mert ha tehetné nekem mint nőnek otthun vóna a helyem, háztartás és egyéb intézése mellett.

Majd.., ugye. Mert, jelenleg a vírus mindent felülír. Önkéntelen karatémra vagyok ítélve. A gyerek itthon, a Férjem még tud dolgozni, de ki tudja mit hoz a ma, vagy a holnap..

Reggel, enni adtam a gyereknek, a párom önellátó.., aztán megfőztem az ebédet, úgy mint szoktam a vasárnapi napon. Hallgatom a híreket, a Kormányinfókat, pártsemlegesen, de eskü néha kinyílik a bicska a kötényem alatt, hogy itt sok hülyének semmi sem jó.. Múlt hétig azt skandálta a sok agyas, hogy iskola bezárást akar, most meg az a baj, hogy bezárták.. Hova teszik a gyereket, ki fizeti a révészt.., illetve bocs az otthon maradt vigyázók bérét… Próbálok, nem írni azokra az ökör bejegyzésekre, amik a közösségi oldalakon mennek, akik sokkal de sokkal okosabbak, és szerintük fel kellett volna készülni egy ilyen járványra, csak azt nem tudom, melyik az az ország vagy nemzet, aki valóban fel is készült rá..; továbbá, állandó hányingerem van a sok “okos” újságírói kérdéstől, amin csak a hüle nem hallja, hogy keresi a kákán a csomót…

A Neocitran alsó, bal horgától másfél órára kiütődtem, ezért a figyelmes családom lábujjhegyen közlekedett a lakásban, és lélegzetet is csak ritkán vettek, nehogy megébredve a nesztől iszonyú dühös legyek.

Délután, megjött az első infó a távoktatás rejtelmeiről, így a nap hátra lévő része a regisztrációval, és a próba verziók kitöltésével telt.

A gyereknek, okosan és szájbarágósan mondtam el a teendőket, a kényszervesztegzár alatti időre vonatkozóan, miközben lelkesen tömte magába a tegnapi tarhonyáshús maradékát csemegeuborkával, és némi cukormentes ketchuppal. A számban, össze futott a nyál de én kitartó vagyok és rendkívüli önuralommal rendelkezem ezért kettő darab puffasztott rizst kenek meg lehet vékonyan kenőmájassal és tetejére  egy-egy marék jégsalátával vonulok a tévé elé, ahogy szoktam.

Az esti főműsor, egy kalap semmi, ezért jó előre gondolkodva már délután, két próbaverzió között letöltöttem néhány értékelhető filmet a netről, és ebből egyet nézünk meg az Urammal, aki holnap megy dolgozni, de látom rajta, hogy nem nagyon akarózik neki, amin nem is csodálkozom, mert Ausztriában már sok a beteg és fosik, hogy haza hoz valamit, de leginkább ezt a nyavalyást vírust. Asszongya, ő ugyan már élt eleget (55éves a lököttje!!), inkább minket félt, az itthon lévőket.

Szent Johanna története némiképpen elvette kis időre eme gondolatokat, de végleg persze nem. Végig élem a nő életét, a koszban , a nők semmibe vételében, jó párszor eszembe jut, hogy most milyen fene jó dolgunk van, csak kicsit, egy egészen picit kéne értékelni, nem sírni-ríni minden szarért, amit nem raknak a szánkba.

Gondolni arra, hogy vannak nálunk sokall, de sokkal nehezebb helyzetben lévők és nem ríddogáni kéne, hanem abból építkezni ami van.

Még beadom magamnak az italos jobb horgomat, és a benne lévő hatóanyag szinte azonnal hatni kezd, lezsibbaszt, de a mély álom, valahol a semmi közepén, távol tőlem megáll, és egész éjjel cseszik akár megközelíteni is…