A torta kicsi volt, de szerintem formás. Úgy akartuk oda adni a „gazdijának”, hogy meglepi legyen.
Behívtuk a legkisebb családtagot, hogy Ő adja át.
„Nehogy megszólalj, ez meglepi!”- hajoltam oda a lányomhoz, a tortával a kezemben, amin már égett a számgyertya…
„Vigyázz, Kicsim! A hajad!”- süvöltötte a férjem.
A hangjával, egy időben már láttam a hajam, amint lángolt! A pörzsölés, disznóöléskor Chanel illat volt ahhoz képest; amit az égő szőrzetem árasztott.. Puszta kézzel csapkodtam a fejemet, s mint egy megvadult bika vágtattam a fürdőszobába, hogy lássam milyen pusztítást végzett a torta lángja imádott hajkoronámmal. Fésűvel estem neki a maradéknak, de csak apró, összepödrődött maradványok potyogtak a kádba szerteszét.
A Lányom tátott szájjal figyelte a zokogó, eszeveszetten fésülködő anyját, aki a zárt osztályosok tüneteivel küzdött lassan.
A Férjem csak röhögött, és azt morogta:
„Hogy, lehet ennyi eszed??”
„Így! –vágtam vissza. –Nem volt direkt!”
Nyugi, maradt hajam.. De, tanulság is. A büdös életbe nem fogok gyertyás tortával a kezembe rohangálni, de még gyertyátlannal sem!
Jó lesz a marcipán felirat is, nem??
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: