..

Nem volt egyszerű az út eddig a lakásig.. – gondolta a nő, mikor századjára nézett végig rajta.

Ismerte, minden egyes négyzetcentijét, nem esett nehezére, hiszen nem számolt az egész 40 négyzetmétert. Határozott idejű, egy évre szóló önkormányzati kecó, hetekbe tellő polgármesterhez járással, sírással. Egy nagyobb és egy alig szoba volt benne, ezt az utóbbit kapta a nagyobb gyerek, mert ő már tényleg nagyobb volt.

A szülővárosába működő anyaotthonba való szállításuk után, szinte azonnal elkezdte intézni ezt. Nem akart, nem érezte életcéljának , hogy ott éljen azokkal a lelki és testi nyomorék nőkkel, akikkel nem csak a sors bánt el cefetül, hanem a saját férjük, párjuk is; ám moccani nem akartak, mintha ott biztonságba lettek volna, persze adódott, hogy egykettőjüket megtalálta az aki elől menekült..

Nem kötött barátságokat, és nem beszélgetett szinte senkivel, nem az övé volt ez a hely, sem lélekben, sem fizikailag..

A két nagyobb suliban, a kicsivel a lakásban, a nő.. Még. Mert, ezt sem akarta, csak azt, hogy a maga ura legyen, s a saját lábára álljon mindenképpen, dolgozni szeretett volna.

Teljesen egyedül  a nagyvilágban, a gyerekeivel; mert nagyvilág lett ez a számára. Nem volt senki sem körülette nagyon, de nem is bízott senkiben sem. Mintha mindent újra kellett volna tanulnia.

A 3. gyerek apja, a baba apja oldalára állt.

Azon a tárgyaláson szembesült ezzel, amikor az a férfi, a másik, ki állt a bíróság elé, és márványos szemekkel elszipogta, hogy a nő, akivel együtt élt valaha, milyen színésznő valójában..

Szinte, suttogva mondta el lassan, tagoltan, hogy igazából őt (a férfit, a másikat) majd minden héten megverte és csak örülni tudott, hogy elválltak útjaik.., a hatásosság erősítéseképpen meg félve hátra-hátra pillantott,  a “bántalmazóra”.

A nő, nem tudta, hogy mit tegyen..

 Sírjon, vagy fetrengjen hahotázva a padlón ezen a kutyakomédián, a két férfin, akik ott szorongtak a “tisztelt” előtt, és rettegtek a nőtől, de nagyon.

De, nem tette ezt sem és mást sem, hanem elmerült az emlékeiben..

A férfi, a másik.., amikor bejelentette neki a nő, hogy elválik tőle; azután, miután hatodjára tépte szét a ruháját, mert az túl kihívó szerinte, pedig csak egy egyszerű térdközépigérő ruha volt, meg nyár, miért is maradt volna macinaciba, ahogyan azt követelték tőle..

Szóval, akkor kiskutyához hasonló nyüszítő hangokat adott ki magából, és a földre rogyott, kezeit könyörgőre kulcsolta, s így vinyákolt, hogy ne hagyja ott őt, mert azt nem éli túl.

De, ekkor már nem volt maradása a nőnek, aki csak normális családot akart.., nem egy kisfröccsfüggő számítógépmániást, akinek a séta nem volt kikapcsolódás…

Válás után mégis segített a férfinak, a másiknak lakást vásárolni, az eladott közös lakás rá eső árából , hitelt intézett számára, sőt még egy-két holmit át is adott neki, pl az ágyat, legyen hol aludnia; ő már úgy sem aludt volna abban az ágyban sohasem.

Ötlete sem volt, vajon hányan veszik be a maszlagot, amit ott a bíróságon ez a két rettegő férfi, egymást támogatva a lelki és a fizikai sérülésükben előadtak; de nem is akart meggyőzni senkit az igazáról, mert azt ő tudta, a többi meg nem érdekelte.

Persze, mindennek le volt köpködve, amikor megszületett az ítélet, hogy másfél év, két évre felfüggesztve, de megsúgták a nőnek, hogy ez is csak azért mert ennek a “szegényembernek” éppen útban a következő gyermeke, attól az asszonytól, aki a nőt végül kifizette a családiházból, ahonnan menekülnie kellett.., ugye.

A másik, asszony zokogott, közben simogatta a hasát, és szemeivel felkoncolta a nőt, aki azt hitte itt már vége van..

Nem sajnálta a várandóst. Gyakorlatilag, megvette a férfit, pénzért, és a múltra vissza tekintve még hálás is lehetett neki, hogy kevesebbet rúgózik majd az agya(helye) az elítéltnek..

Egyedül állt a franciaerkélyen. Az ablak sehová nem nézett, vagy inkább csak egy parkolóra, ahová a házban lakók álltak  a kocsijukkal. Neki is volt autója. Persze, nem a legújabb modell, és öregebb volt a legidősebb gyerekénél is, de elvitte őt és a családját bárhova.

Tavaszodott, de gyűlölte. Nem látott benne most semmi szépet..

A haja csomókban hullott.., a fején már látszódtak a foltok, a haj nélküli fejbőr.

Holnap, megint egy új nap ott, ami nem az otthona.

Még pár hónap, és talán sikerül bölcsibe adni a babát, és végre elkezdhet dolgozni, és vehet fel talán hitelt, hogy a várandósasszony által kifizetett pénzzel otthon vegyen magának, s a gyerekeknek..

De, addig marad az erkély, a tavasz, mi megállíthatatlanul jött, ahol a gondolataival lehetett..