Úgy ébredtem, mint a nagyon távoli múltban olvasott könyvem borítója kinézett; a Pöttyös Panna.
A lábaim, és a fél fenekem rendszertelen módú, és egyenetlen nagyságú pöttyöket tartalmaz, amik nem a látvány miatt zavaróak, hanem a szűnni nem akaró viszketésből fakadóan..
A szombati kerti partin szereztem be őket, a barátoknál, ahol ismerősökkel találkoztunk, akik valaha azt hiszem barátok voltak…, vagy nem, ezt már nem merném kategorikusan kijelenteni..
Ugyanis, a barátok, mondom akiknél a sütögetés tartatott, szívesen vártak minket most is, és egész évben, ha máshogy nem de vonalas kapcsolatban maradtunk. Ezek a barátok, segítettek, amikor azUramat karanténba helyezték a covid miatt, tudod a “nyúlkálós” kórházba, ahol 5 napos, magányos, önkéntes meditáción gondolhatta át a földi dolgait.
Ezek, a barátok kérdeztek tőlünk, érdeklődtek és megvárták mit válaszolunk, ráadásként, kíváncsiak is voltak a válaszunkra….
Az ismerősök, akik valszeg valaha barátok voltak és most újra találkoztunk csak látszat udvariassági kérdéseket tettek fel, lehet volt akit tényleg foglalkoztatott, mi van a másikkal, de nem ugyanúgy, mint a valódi barátok tették ezt.
Az egyik ilyen ismerős, immáron szokásává téve a wiskyt és a colát melléje zacskóban hozni, aztán azt csak ő itta, a maradékot meg haza vitte; hangosan, kezével erőteljesen integetve közölte, hogy neki a Zsuzsi a barátja; ami, egyértelművé tette a gondolatot, amit eddig is tudtam.
A wisyks, jó távol ült tőlem, oda jövet, és elmenet sem köszönt, ami társalgást hallottam, se szólt másról, mint róla, és az ő helyzetéről.
Idegennek érezni magad, egy amúgy jó hangulatú össze jövetelen, amik valaha hangos vihogással, földön végződő fetrengéssel zárultak, majd kotyogós kávéfőzőben készült reggeli itókával pecsételődtek meg; felért egy önismereti tréninggel, ami így 50-hez közel eléggé csöcsbevágó felismerés volt, nahhh.
Egy szó, mint száz ennek a nyomait őrzőm még most is a testemen, és a lelkemben…
Tegnap, a gyerek mikor a 4. kört játszottuk römiben, ahol képtelen volt nyerni, és ezt nem kicsit nehezményezte; nos, itt mesélt nekünk a dolgokról, amik a faluban történnek, amit csak ő láthat, mert az emeleten lakik teljes panorámával a szembe szomszédokra..
Asszonya, tehát hogy látta a Zoli barátnőjét “szorulós” ruhában, és látta a bugyiját is amikor beszállt az autóba…
Egyszerre, tettük le a kezünkből a kártyalapokat azUrammal és néztünk nagyon kukán a lányunkra, aki nem értette mi bajunk van hirtelen. Egy egész kört játszottunk le, közben már-már barkó báztunk, hogy rá jöjjünk mi a bánatos vasúti sín az a “szorulós” ruha, de a választ nem a gyerek adta meg, hanem a dudálás, ami belehasított a csendes vasárnapi délutánba…
Az utcán, a fent említett barátnő, aki nem mellesleg utolsó hetes terhes, és a termetes hasával együtt véve sincs 41kg; jött meg autóval, és az autót használta csengő gyanánt. A csaj, akit még soha nem láttam combközépnél hosszabb hacukában, feszes picsaamikivan-ban pakolt ki a kocsiból, mögöttem a gyerek, aki csak annyit jegyzett meg:
Mondtam ugye, hogy szorulós…
Természetesen, hozzátette azonnal, hogy ha ő teljesen “kifiatalodik”, akkor sem fog felvenni ilyen szerkót, mert nem akarja, hogy egy ablakból lessék, ha pakol a kocsiból, de a bugyiját jobban féltette a kukkoló szemektől..
Okos gyerek, nem?
Már, itt is felrémlett, aztán csak kedvenc lapom, a Nők Lapja olvasásánál esett le a papír ötvenes, hogy milyen nagyon műveletlen is vagyok szavak terén.
Az, hogy nem tudok külföldiül és a korral sem haladok, azon cikk olvasásánál bújt elő teljesen, ami a
Túlélésünk záloga: a rugalmasság címet viselte. Egészen egyszerűen ment az olvasás, az értelmezés is.
Láttam a szavakat, eljutott az agyamba, felfogtam értelmeztem, össze raktam az információkat.
Nem akartam fenn a “szituáció” vagy a “pszichológus” szavakon, de lefagytam a “rezilienciatéma” és a “coach” kifejezéseken…
Bután nézhettem a mellettem szunyókáló Uramra, aki szerinte nem is aludt és figyel rám, teste minden milliméterével.
Persze, hogy tudom mit jelent! -csattant fel. Az az okádás, azt már hallottam valahol, de most nem jut eszembe…
Láttam, már elsőre is hogy hebehurgya szóváltás lesz ebből, de próbálkozni lehet, nem??
Mivel, Ő továbbra sem aludt, csak pihentette a szemeit zárt állapotban, egyedül kellett, hogy megemésszem, a műveletlenségemet.
Nem vagyok okos, nem tudok “call”-ban lenni és lerázni a másik vonalon keresőket, és nem használom a “meeting” vagy a “devalvál”, az “egzakt” szavakat, ám a sima magyar tv adón menő reklámnál is fennakad a szemem, hogy hogyan lehet a kertem igazi “chill” érzésű…
Égő, vagy nem égő de a csoportban, ahol a kisautóm miatt vagyok, meg aztán olyan marha “menő” csopiban lenni…, szóval, rá kellett kérdeznem, hogy mi a hálózsákba bújtatott pókvelő az a “benya”, és a sok agyonművelt férfi társam, virtuális nyerítésbe kezdett, hogy én a hüle nő ilyet meg merek kérdezni…
Nem tehetek róla magyar vagyok, magyarul beszélek és természetesen vannak helyzetek, amikor “külföldiül” kell megértetnem magam.
De, már az Eurovizióra készült versenydalokat sem értettem, hogy mi a fenének kell angolul énekelni, ha egyszer a magyarokat képviseli majd külhonba; aztán meg csodálkoztak, hogy egy számomra zagyvának tűnő nyelvezetű banda nyeri a versenyt, kritizálva, hogy: ezek nem is angolul tolták a zenét…
Az elmúlt időszakban, tapasztaltam a két jókorára nőtt fülemmel, hogy nyelvünk micsoda gazdagsággal rendelkezik, szó fordulatokkal, tájegységi kifejezésekkel és ehhez csak ki kellett menni az első teraszunkra, ahol napokon át szívhattam magamba a tudást, a magyar nyelv széles világából; amit utcánkban dolgozó észak-keleti vidékről jött dolgozó honfitársaink mutattak meg nekünk…
Ezért szeretem a Cápák-at, ott ha olyan kifejezéseket használnak, kiírják az ilyen modernatlanoknak, hogy értsem….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: