…

Az elmúlt napok, hetek emlékeivel ébredt. Nem otthon, valahol máshol, de mindegy is , mert otthona soha nem volt talán..

A kisbaba még békésen szuszogott, a többiek is, ám neki már kiment minden álom a szeméből.

Egy szobában ébredt, egy másik városban. Ide, menekítették rendőrautóval, vezényszóra, mikor elment a férfi hazulról, és szabad lett a pálya. Nem emlékszik pontosan, de talán két táska cuccot pakolt össze sietősen, a babakocsit, meg némi pelenkát…

Mindene ott maradt.., az ágyneműi, a virágai, a lábasa.

Fikarcnyi esély sem adódott arra, hogy előre dolgozzon és eltegye azt amit fontosnak tartott.

Irataik nem voltak, egy részeg este a férfi máglyát rakott a dolgaikból, és elégette azokat, sok minden mással, amit a magáénak érzett.., mert rajta kívül nem létezett más, ugye.

A falubeliek tekintete hiányzott a legkevésbé. Néhányan, azok is akik a verés közben behúzkodták a házukba az utcáról, hogy a többi ütéstől megmentsék; szóval, ezek kevesen tudták jól mi a szitu, hogy a nagydarab ember hazudik, mint a Csermely patak; de szólni nem mertek, mert hát mégiscsak szomszédok maradnak, a kisnőt, szegényt meg úgy is elmenekítik innen.

Hiába, nem akart vissza emlékezni a házra, ahol fogva tartották.., ahol a zuhanyzó, meztelen gyerekét elverte a férfi.., ahol nem lehetett kismama, aki boldogan várja a gyerekét, ahogy máshol szokás; folyton elő bukkant minden.

Nem lehet, hogy nem viselkedett megfelelően az apukával?

A fenti kérdést a gyermekvédelmis nő tette fel, kezében a tollal szorgalmasan jegyzetelve, azt amit akart mert nem a nő szavait, az biztos. Az ablakon át rá sütött a nap, az arcára, amin számolni lehetett a vastag púder pigmentjeit, száján repedezett a túlzásba vitt, élénk vörös rúzs.

Viselkedni? – kérdezett vissza a nő, ám azonnal meg is bánta, úgy sem lesz igaza.

A büntetőeljárás miatt, csak felügyelet mellett láthatta a babát az “apuka”, de az időt, ami talán egy óra hossza volt, telefonálással töltötte, a baba nagyon jól el játszott magába a szőnyegen.

A nő, kint ült a folyosón és várt, hogy vége legyen a papíron folyó láthatásnak, a viccnek, amit itt műveltek velük.

A pszichomókusnak, a 4. alkalommal merte bevallani, hogy ez az egész amin végig megy, ez komédia, egy rossz álom, ahol hiába próbálja elmondani az igazat, akárhányszor is kérdezik, csak a szemrehányást kapja, a nemviselkedettjól szöveget, mintha egy kibaszott középkorban lennénk, ahol az asszonyt birtokolják esküvő után, és “viselkedni” kell, ahogyan azt elvárják tőle; ja, itt még esküvő sem volt…

A tárgyaláson, kétféle tekintettel találkozott:

A sajnálkozóval, akik talán látták rajta, hogy szenved, szenvedett

És, a gúnyossal, akik szerint viselkedni kellett volna…

A férfi ügyvédje az utóbbira hajazott…

Fiatal, törtető, nyegle. Szarik, az érzéseidre, de honnan is tudhatná? Nem aludt velük egy ágyban, mégis olyan elánnal, lelkesen mesélte el a faluban, a házban történteket, mintha ott lakott volna, és jegyzeteket készített volna minden egyes eltelt verésről.., illetve nemverésről, mert szerinte erről szó sem volt.

Elmondaná, hogy milyen mintázata volt annak a bakancs talpának, amivel állítólag ez a férfi rugdalta magát?

Többen, a nőre néztek.., a nő meg csak a földre. Nem akart emlékezni, mégis minden elő jött.., minden.

A bakancs talpának mintázata? A nyegle ügyvédgyerekre nézett, aki vigyorgott mint a fogatlan Halloveen-i tök, az éjszakában, pofájában a mécses fényével, az ajtó előtt.

Valóban, erre kíváncsi?  Van, létezik olyan aki erre emlékszik, mikor a padlón, terhesen rugdalják és azt se tudja mit védjen jobban, a magzatot a hasában, vagy a fejét?

Tényleg, fontos a büntetéseljárás szempontjából, hogy akkor, abban a kilátástalan helyzetben megjegyezzük-e a mintát a cipőn, ami azt követelte, hogy dögöljünk meg a gyerekkel együtt??

Nem. Nem emlékszem…

Tehát, tisztelt Bíróság ez a válasz is bizonyítja, hogy az eset meg sem történt, az ügyfelemet ez a nő, csak rágalmazza.

Úgy ült le a számára fenntartott helyre, olyan kiteljesedve, mintha éppen most nyert volna pert egy örökösödési ügyben, ahol minimálisan is több 10 millát tehetett el zsebre, bankszámlára, valahova; mintha élete végéig biztosítva lenne neki a jövője.

A csúcspont elérése érdekében, hogy fokozza a bohózatot ebben az egész cirkuszben; előhúzott egy orvosi papírt, egy bizonyítékot, ami igazolja, hogy a néhány centi híján két méterre nőtt embert, az alig 60 kg-os nő ütötte verte, terrorben tartotta; és amit a férfi még megspékelt a könnyekbe borult szemével, meg az előadással, amikor bemutatta a karját, ahol “látszott” is a bántalmazás nyoma….

A teremben, halk moraj. A bíró, a fejét csóválta..

A nő, csak el akart menni.. vagy el süllyedni valahová mélyre; el innen.

A kisbaba, megébredni hallatszott.

Újra, ott volt az idegen szobában, ahova csorgott be a napsugár, ami reményt is adhatott volna, de ezekben a sugarakban nem remény érkezett, hanem erő, büszkeség, élni akarás; valami megmagyarázhatatlan vágy arra, hogy megcsinálja, egyedül, azt amit más férjjel, nagyszülőkkel, segítő rokonsággal és baráti körrel, akikre minden esetben számíthatott…..