“Anya.., hiányzik a Müller Cecília meg az operálós törzs..”
Ezeket a szavakat hallottam meg először, miután feltettem a szokásos kérdést “mitcsináltálitthon”, amikor haza estem a nyári melegben a meló után.
A szatyrok alatt megrogyva, kissé remegve elemeztem a helyzetet:
- Vajon jól hallottam-e, hogy a gyerek Müller Ceciliát említette?
- Ha, igen akkor mit feleljek rá?
- Tán, beteg a gyerek???
Puha, fekete gőzt hányva robogott a fejemen át a kérdés, hogy milyen anya legyek ahhoz, hogy ezt a mondatot egyáltalán meghalljam, vaagy, milyen reakció illene ide.
Talán, el kéne engednem a fülem mellett…
Nézzek szigorúan (ez, nem mindig megy, mert elvihogom magam) és osszam ki, hogy milyen balgaságokat beszél…
Csak, küldjem el egyszerűen a Holdra, a búrás rózsával beszélgetni…
Nos, az igazság és az őszinteség bajnokaként, a legrövidebb útra léptem és csak úgy izzadtan, mint aki a fél maratonról jött a 33 fokban; leültem a gyerek mellé és mélyen, nagyon mélyen a szemébe néztem.
“Mi a baj?”
“Emlékszel? Pont, 11kor volt mindig az az kormányos infó, amit hallgattunk és utána jött a pasi, akinek olyan jó hangja van. Anya! Neked nem hiányzik?”
Osztottam, szoroztam, aztán hozzá adtam, és eredményt kaptam:
Egyedül van.., magányos…, nincsenek barátok, társak vagy egyszerűen pajtások. A régi osztálytársak a habokban, mondjuk idáig se nagyon volt össze járkálás; meg aztán amelyik anyukával azt hittem, hogy jóban vagyok, az évzáró után úgy eltűnt, mint az édesség a pultról, amit éppen tegnap felejtettem kint; persze azóta se tudja senki a családban hova lett…
A faluban, ki tudja hol a rossebben vannak a kölkök. Mert az ami régen volt, az én időmben, hogy kulcsot aggattak a nyakunkba, oszt csak felkiabáltunk anyunak, hogy dobjon le pénzt fagyira, rágóra, szotyira vagy limora; és egész nap nem láttak minket.
Bandákba tömörülve kujtorogtunk a környéken, lógtunk a parkokban vagy számoltuk a közeli vasúton elhaladó vonatok “huzatát”, esetleg cserélgettük a Rütyitől vásárolt kitűzőket egymás közt. 4-en ittunk egy üveg coca-colát, és megosztottuk csapattagokkal a sportszeletes zsömlét is.
Ám este, a fél lakótelep anyja ott volt az ablakba és kurjantották sorba a nevünket, hogy menjünk haza.
Ez most nincs. S nincs karatén sem, hogy itthon legyek vele, egész álló nap, Ő meg nem az a kategória aki bírja a naphosszig tartó számítógép nyomkodást…
Egy hétig, az új iskolával volt napközis táborban, azzal a nem titkolt céllal, hogy
ismerkedjen a többiekkel
hogy ne legyen itthon
hogy legyenek élményei, ha már nem tudott táborba menni, illetve nem akart idén
és, hogy lefoglalják valamivel, mindegy mivel.
Ment bicajjal, egyszer vittem kocsival és egy alkalommal buszra is szállt.
Voltak moziban, kézműveskedtek, bicajoztak a kövi faluba, és elvitték őket Győrbe is a hogyishívjákba, ahol olyan számítástechnikai kütyük vannak.
Fel sem tűnt neki, hogy dolgozom, újra és ezt még élvezem is, főleg a szabadnapomon amikor egyes-egyedül voltam itthon, és Coelho-t olvastam, vagy éppen a kedvenc parasztplázámban csámborogtam, az ebéd megfőzése után, újabb gazok után kutatva.
Felszólítottam, kellő komolysággal, hogy feküdjön el, az új kanapén, ami a napokban jött meg és amit azUram, meg a haverja szerelt össze, úgy, már az első csavarbehajtás előtt követelték, hívjam az áruházat, mert ezt a szart nem lehet össze rakni. De, én csak higgadtan kezembe vettem a rajzot, majd még higgadtabban megmutattam, a két agyonművelt, okos férfinak, hogy talán ha vetnének egy pillantást az útmutatóra, lehet nem lenne annyira szar a kanapé össze rakása…
A lányom, elhelyezkedett fekvőbe, a díszpárnáimmal a feje alatt és én, ahogy láttam annak idején, -amikor majd 3 évig pszcihomókushoz jártam- feltettem a szemcsimet, hogy hűbb legyek az igazinál és kértem, hogy beszéljen róla, ha gondolja…
A 11 évesem, ekkor leállíthatatlan heherészésébe kezdett, a hasát fogta, és a kezével rám mutogatott. Nehezen, de kivettem szavaiból, hogy szerinte úgy nézek ki mint egy elcseszett bagoly, a mocsári fenyőkön, alkonyatkor, de nem-nem inkább mint a müllercecília, csak fiatalabb kiadásban; egyébként, meg már semmi baja, eddíg sem volt; viszont tényleg hiányzik neki az operálós törzs, meg a hozzávalók, amit csak, elmondása szerint azért nézett velem, mert ezidő alatt sem kellett digitális iskolába járnia….
“Most nem versz meg?”- vinnyogta még mindig a hasát markolászva a rötyögéstől.
Ehh, most nem, de szívem mélyén örültem, hogy nevetni látom.
El pakoltam a félig kiolvadt fagyasztott termékeket a kosaramból, elindítottam a mosógépet és kimentem a garázsba, ahol új polcok sorakoztak, a fal mellett, amiknek már évek óta ott kéne állnia.
A sok ramatyból, amit kiciháltunk innen és műhelyből, páron sikerült túl adni, ami maradt meg pont elfért.
Az ismerős jelzett, hogy megvette a napozóágyat, mehetek érte az áruházba, ha Győrbe járok…
Kihúzkodtam a tökömet, és maradék cukkinimat, mert a szemem láttára nyúlkált a kutyám érte a kerítésen keresztül; amit hetekig nem értem fel ésszel, miért van megcsócsálva az..
Dobozok kellettek, de nem volt kedvem ezért kimenni az Ikeába, így megrendeltem a neten, a magyarból; két hét alatt.. sikerült is, hiszen folyamatosan vissza dobált vagy nem volt készleten a kívánt termék, látogass vissza a következő napon… Anyád.
Cuki nőcit játszottam az Obiban, könnyű, nyári ruciban, szép fehér sportcipőben;és akkus csavarozóval távoztam onnan.., meg 11 féle méretű csavarral, fajtánként 100 darabbal, és némi tiplivel, azUram mondta hogy kő, hát ha kő legyen belőle, nahhh.
Viszont, nem tudom mennyire volt jó ötlet a fene nagy szabadságomban 6 kávét inni egyetlen nap leforgása alatt.., alkalmaznom kell a feketediétát, akkor nem pörgök annyira mint a ringlispil…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: