Mindenki örömére...

Felújítlak

Majd, 7 évvel azután, hogy ide költöztünk, kutya futtában…, végre újra festetni fogunk.

Kutya futtában, mert egészen pontosan 3 kínkeserves hét állt, akkoriban rendelkezésünkre, hogy költözhetővé tegyük a házat, festessünk, konyhabútor legyen, laminált padló stb,  és kiürítsük a miénket, amit már eladtunk. Ennek ügyében, én…, a titkárnő.., a főnök.., a smasszer kellett, hogy bele adjam még azt is, amit nem is gondoltam, hogy van..

Egy buldózer voltam, egy Bud Spencer, szakáll és 100 feletti kilók nélkül, aki gyereket cipelt óvodába, elment dolgozni, aztán vissza,  az elcipelt gyerekért a palántaneveldébe, és a nap zárásaképp, a házhoz, hogy jól a körmükre nézzen a mesterembereknek.

Nem mondom, hogy a legszebb és a legjobb lett minden, de itt voltunk azon a december 23.i napon (akkor, költöztünk) és marhára boldogok voltunk. A karifa díszeket, a másik faluban bérelt garázsból hoztuk el szenteste hajnalán, mert titokban kellett fát állítani a nappali közepén, a gyereknek; de mindenki tudta jól, hogy ez azUram vágya, mert miattunk aztán szimpla fenyő ágak is megfeleltek volna..

Szóval, újra itt van… neeem, nem a nagy csapat,  az idő, hogy ismét fehérbe boruljon a ház.., belülről IS; hiszen kivülről már vagy 3 éve sikeresen megoldottuk, az akkor lejáró 2 fundamenta megtakarításunkból, a nyílászárók cseréjével kombinálva.

Nem nagyon voltam olyan helyzetben, hogy “lakottan” éljem meg ezt, ezért nem kis kereső munka áll mögöttem, igen mögöttem, a mesterember után; mert azUram asszonta, hogy én eztet olyan ügyesen megoldom, hogy neki nem kéne ebbe bele folynia….

Mint már számtalanszor említettem volt, hogy jó szakit találni ezen a környéken csak úgy lehet, ha olyan tulajdonságokkal rendelkezik:

van, akiknél már dolgozott és megtekinthető a munkája

akiknél, dolgozott és ezeket az “akiket” jól ismered, és elhiszed nekik, hogy megbízható az ember

már dolgozott nálad, és meg vagy elégedve vele, és rá is ér, mondjuk úgy 3 éven belül

vagy, ha az ismerősöd.., régről és hajlandó el jönni ide, Pimpilimpifalura ahol élsz, ami tőle mondjuk úgy, hogy nem a szomszédban van.

Azanyám, a szívéhez kapott -gondolom, mert telefonon tettem-, amikor elé tártam, hogy honnan lesz festő, aki pompásra pingálja a házat; és rosszallását fejezte ki abban a tekintetben, hogy “nemleszazegykicsitmessze”??

De, messze van Anyukám, de…. és, elmeséltem neki, egészen részletekbe menően a szakit, aki a “szakértelmével” ismeretlenül, hogyan szabadított meg minket 70 ezer magyar forinttól munka, és valós tettek nélkül, és hogyan kellett egy csörtető vaddisznóanyává válnom, hogy azt a pénzt vissza szerezzem tőle!

“Ja, akkor igazad van..”- mondta elképedve azanyám, és további kifogások hiányában, azonnal tanácsokkal látott el, mit csináljak mire ide ér a “művész”.

Mivel, okosnak és megfontoltnak nevelt az élet, hát jól meghallgattam azanyám, összes szavát ( 42perc 23 másodperc) és bontottam a vonalat, mely a hangját hozta; papucsot ragadtam és sasszemre váltottam a figurát.

Körbe loholtam az egész lakást, majd a házunk külső terét is, ennek eredményeként eladtam a közösségi oldalon:

egy darab kültéri szárítót, ami annak idején marhára köllött, megvettem, majd talán 2x használtam, de nem tetszett, hogy az udvar közepin fújdogálja a szelecske az alsógatyákat, meg a kebeltartómat és ezt bárki láthatja az utcáról betekintve; ezért a garázsban, a falon helyeztettem örök nyugalomra…

egy magas, szétnyitható ruhaszárító csodát, amin pontosan egyszer száradtak göncök, aztán fel lökte a macskánk, miközben védte a területét, a két utcával lejjebb csövező kandúrtól; így ő is a garázs falán kapott menedékjogot.

az összes virágtartót, cserepet, egyben, de ezt már vázoltam.

az előző lakótól örökölt műanyag, kissé ódivatú, am nagyon masszív terasz székeket.

a maradék kannavirág gumókat, kinder tojásért cserébe, mely önkéntes alapon működött; mindenki annyit hozott, amennyit gondolt, hogy megéri neki.

a gyerek kinőtt ruháit, és ezer éve nem használt játékait, amire pont akkor lett újra szüksége, amikor látta, hogy elő veszem a szekrény mélyéről, hogy helyet csináljak a többi gramancnak, ami mindenképpen kell, nem szabad kidobni.

4 kézitáskámat, a gyűjteményemből,

3 pár cipőmet (bár, ezekért még most is könnyeket hullajtok)

rengeteg felhalmozott konyhai cuccot (két ikeás bevásárló táskányi..)

a nappaliból a kanapét…, ami érzékenyen érintette az egész családot; najó, a gyereket nem, mert a 2 éve, a hálószobából kihelyezett Uramat, most vissza kellett fogadnom; mert addig nem lesz új kanapé, amíg a festés le nem zajlik; nehogy má azt is kerülgetni kelljen.

Jelenlegi ügyletem még folyamatban van, hogy a lugas alól elvigyék a kőgrillt, ami szintén örökölt az előző lakótól, de ezt se adom ingyé, denemám.

Vérzik a szívem…

Én, a mindentmegoldók ősanyja, képtelen voltam megoldani, hogy a tavaly szeptember vége óta készülő hátsó teraszunk elkészüljön a nyárra….

Sajnos, a kettesszámú mester, aki eredetileg az egyesszámú, azzal a hírrel jelentkezett, hogy mivel fogalma sincs, hogy mit tettek az elődei a járólapok alá; muszáj lesz feltörni az egészet, és újra aláizélni azt, hogy olyan alapja legyen amire érdemes alapozni…

Ami, azt vonta magával, hogy azUram lesz kénytelen szeptemberig (akkor, jön a maistró) feltörni a teraszt, meg a hozzá tartózó lépcsőket, a költséghatékonyság érdekében; mert ugye ismét ki kell fizetnünk az anyagot.

Öröm az ürömben, hogy az egyesszámúaknak munkadíjat nem fizettünk, és ők vásárolták újra a járólapokat, beismerve ezzel, hogy szart gyártottak számunkra.

Még, egy “bunyó” lesz velük, hogy kisajtoljuk belőlük a kövi anyagárat, hogy ne nyeljünk már le minden kiadást, a nyamvadt munkájuk következményeképp; amit azUramra bíztam, hiszem az ő régi ismerősének a gyermekei a fiúk….

Rám, már “csak” az összeszerelhetetlen” teraszbútor” árának a vissza szerzése maradt, ami szintén nem lesz kis feladat.

Hamarosan véget ér a digitális fos, amiről sajnos jót mondani nem tudok, csak ha nagyítóval keresem a szavakat…

Ám, túl éltük úgy nézem és a gyerek is egyre felszabadultabb, nem mintha ezt eddig titkolta volna.

Boldogan rakja össze a visszavivős könyveket, és totálisan be van zsongva az új iskolától.

Megyek iszom egy kávét az első teraszunkon, ami kész van de nincs bútor rajta; jobb híján a lépcsőre ülve; de legalább oda süt a nap, és végre sikerül meglátnom a madarat, a házunk előtt lévő villanypóznán, aki minden áldott reggel 4 óra 57kor kezdi a kopácsolást…

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!