“Párbeszéd”

Nem írtam mostanában.. Emésztettem… Jahhh, neeem, nem egy elcseszett kígyóvá lettem, oszt toltam magamba egy hatalmasos fenevadat; hanem a történéseket..

Ha, valakinek eddig nem lett volna tiszta a kép, akkor elmondom egyszerűen:

Probléma megoldásra törekedem, MINDEN esetben.., és ehhez tartozik egészen szorosan hozzá, hogy ŐSZINTE vagyok.

Igen, ezt is tudom, hogy az őszinteség nem kifizetődő manapság, és eztet szegény gyerekem is úton útfélen tapasztalja, de most mit tegyek?; neveljem hazugságra??

Történt, az, hogy azUram feltolta az agyáját, azon, hogy nonstop pittyeg a telefonom, mert ugye gyünnek azok a fránya jelzések rája (nem, a hal!).

Vasárnap, anyák napján, amit alapból is nehezen él meg, édesanyja halála miatt; megint gyütt a pitty, hogy honTannéni írt, a face csopiban, hogy figyelmeztesse a szülőket, arról, hogy hétfőn doga a redmentán, de eztet már tudtuk több mint egy hete.

Mivel, nem az első eset volt, hogy hétvégén volt netre vagy a gyerek messengerére való írás, tanerők részéről, azUram feltolt aggyal, de nagyon szépen fogalmazott mondatokkal, és kéréssel hívta fel az igazgató nénit, hogy KÉRJE, hogy ne vasárnap, meg ne hétvégén tegyék ezeket ki, mert pittyeg az teló, és megnézzük, akkor meg már ott a fejünkben a gondolat, hogy megint az iskola…

De, ezt a diriNéni, nem vette szívesen és kikérte magának, hogy össze tehetnénk a két kezünket, melléje rakva a szintén össze tett lábainkat is, hogy van még olyan pedagógus, aki ilyenkor a gyerekeinkre figyel; éjt nappallá téve dolgozik, e-mailok százait olvassa, szerintem fel sem fogva miről beszél, a szóhoz nem jutó Uram. Megkapta még azt is a hitvesem, hogy a videó is, amit csináltunk a gyerekekkel így már semmit sem ér, mert biztos nem gondoltuk komolyan. Hát, kösz…

Ezt a helyzetet göngyölte tovább, hogy -gondolom én!!!-, felhívta az ofőnket is, aki olyan kiírást intézett a szülői csopiban, hogy köszönő viszonyban se volt azzal amit azUram próbált elmagyarázni a diriNéninek, természetesen Ő is megemlítette, hogy a videónk már szart se jelent számára…, és fel ne próbálja hívni az illető, szabályszegő szülő mert fel se veszi neki a telefont, nem kíváncsi a magyarázkodására.., fújva a diriNéni minden szavát.

Hétfőn, láttam a Krétán, hogy hontannéni írt azUramnak, aki ennek hatására felhívta Őtet, hogy tisztázódjon a dolog, és itt kapott egy lábon kihordható szívinfarktust, hogy mit hallott a honTanerő a diriNénitől, ami szintén itt derült ki, hogy köszönő viszonyban sem volt a valóban elhangzottakkal..

Aki, nem ismeri azUramat, annak el kell hogy mondjam, hogy egy birka természettel megáldott, jó ember.

Alaphelyzetben, tök szépen beszél, hallgat inkább, nem alkot véleményt. Ám, ha igazságtalanság éri, akkor kifakad, mint a legnagyobb pattanás az orrodon, és nem ismer se Istent, se embert. De, Ő okos volt a beszélgetés alatt, minden alkalommal….

Aztán,  megjegyezte, hogy talán ha nem értünk szót a tanerőkkel, mert hiába kaptuk azt az útravalót, hogy “mindenesetben és bármivel ” fordulhatunk hozzájuk, akkor az valszeg nem is igaz, mert az ábra, nem eztet mutatja.

Az, meg hogy az ofőnk úgy alkotott véleményt, hogy minket meg sem kérdezett, nos, az vitte a pálmát, rögtön a videó pocskondiázás után….

Ezért jutottunk arra, hogy a kölköt kivesszük a suliból, és a következő faluba iratjuk be, mert sajna a bizalomvesztés már a tetőjére hágott, és nem ez volt az egyetlen eset, nem ezért; hanem mert most telt be a pohár.

Gondolatot, tett követett és időpont egyeztetés után elmentünk a kiszemelt suliba, ahol végig vittek minket az iskolán, elmondtak mindent ami fontos lehet, egy nap után pedig választ kaptunk, hogy ha úgy döntünk a gyereket szívesen várják.

A 11évesem boldog, mert a vissza jelzés időszakát  egyfajta vizsga drukkal élte meg, és most győzelemként éli meg, hogy “felvették”.

Latolgat, és “mérlegre” teszi a dolgokat, hogy mi az ami, az elmenés mellett van és mi az ami esetleg vissza tartja. Mert, a döntés nem csak a miénk lesz, szülőké, hanem az övé is.

Többször, is át rágtam az egészet, a digitális oktatás minden mozzanatát, és nem voltam rest az utóbbi, blogmentes időszakban kutatást végezni a környezetemben, határra tekintet nélkül, hogy ki hogy éli meg ezt az egészet..

Nos, arra a meglepő következtetésre jutottam, hogy Ausztriában nincs is új anyag leadás, az iskolai tartalmak kizárólag az ismétlést, és a gyakorlást szorgalmazzák; nem említve szót a platformok max kettőre való redukálásáról.

Itthon, magyar honban azonban muss leadni a következő tanórát, a következő új anyaggal, ráadásul olyan mértékben néhány tantárgynál, hogy a fülünk kilóg mire egyáltalán értelmezzük azt..

A mi kis falunk iskolájában, érthetően a fentről jött utasítások szerint járnak el, ami nem meglepő; ami viszont nagyon is, hogy minden tanár másképp értelmezi azt, legyen az alsó vagy felső tagozat.

Több szülővel is beszélve esett le a tantusz, hogy nem csak én tépkedem a hajam és ríddogálok egy sarokban, ahol valszeg senki sem lát, hanem vagyunk egypáran akik bizony lassan pszichológusi segítségre fogunk szorulni; végső esetben zárt osztályra.

Azt látom itt, hogy néhány kivétellel a tanerők azt gondolják, hogy a szülők valamiféle robotok, akiknek a feladatuk, hogy az otthon maradt gyereknek elmagyarázzák, és megoldják a kiadott feladatait, mindenáron, mert nincs elnézés.

A leckét, akkor is meg kell csinálni, ha nem érti a gyerek, és ha szülő nem tudja elmagyarázni.

Ja, és panaszkodni nem lehet. Pedig, egy csoport munkában (mert, én azt gondolom ez az-csapatjáték) bizony össze kell dolgozni, és meg kéne hallgatni a másik felet is, de ahogy látom, az nem működik…

Végtelenül, el szomorít, hogy mondom néhány kivétellel(!!!!), az az általános tendencia, hogy a tanárok, erejükön felül teljesítenek, éjt-nappallá téve; míg a szülők, otthon vakargatják és csak sírni-ríni tudnak.

Pedig, a véleményem továbbra is az, hogy ebben a helyzetben, egy banda kell, hogy legyünk.. És, igen vannak hibák itt is, és ott is, nem lehet általánosítani. Beszélgetni kéne, meghallgatni, kompromisszumot kötni és leginkább össze dolgozni.

Jelenleg, ott tartok, hogy amit úgy ítélek meg, mint például a torna házit, vagy a hon Tannéni végtelenített feladatait, azt én csinálom meg a gyerek helyett, hogy mondjuk reggel fél 9től való tanulása délután fél kettőig befejeződjön, mert különben még öreg este is ott ülhet a gép előtt..

Két ember felé, elvesztettem a bizalmam… S, ha ez elvesződik nálam, akkor bennem megszakad az a bizonyos cérna, és képtelen vagyok felejteni, anélkül, hogy a cérnaszakító nem tisztázná magát; amire vajmi kevés az esély…

Most, egy megbélyegzett lettem, egy skarlátbetűs.., a többi szülő meg mélyen hallgat, nehogy “probléma” legyen.., pedig az akkor is ott van ha kussolnak, bizony.