18.09.
Az időpont, amikor pénteken, azUram, elkezdte enni az Ebédjét.
Lassan, megfontoltan kanalazta a levest.., a lányunk keresztpillantásai közepette, aki a maradék palacsintára várt. A határon tobzódott eddig, előtte meg a boltokat járta szegényem, még a hétvégéhez szükséges cuccok miatt. Az arca végtelenül fáradt volt, a pólója mocskos, de milyen is legyen , ha egyszer dolgozik, ugye..
Mi volt itthon?
Semmi..
De, tudta a választ, mint minden esetben, amikor ezt mondtam. Kicsit, emlékeztetett azokra a régi, magyar filmekre, amikben a ráncos pofájú főhős, csak eszik ráérősen vagy csak figyel, nem beszél, de szemében ott van a tudás, és minden is.. Rám nézett még egyszer, közben a gyerek elé tolta a maradékot, és azt mondta:
Gyere.
Mentem, a hálóba és most már mondtam. Itt szoktunk gyerekmentesen beszélgetni.
Tényleg, nincs semmi de hétvégére akármit is terveztél tiéd a gyerek összes felügyelete, a kérdéseire a válasz, a fegyelmezéssel egyetemben… csak nyugit akarok, kicsit azt csinálni amit akarok. Biccentett.., én meg azon pattogtam agyban, hogy a Volt egyszer egy vadnyugat-ban több párbeszéd hangzott el, mint itt; de szóvá nem tettem, hátha előrántja a 6 lövetűt, aztán lőttek az áhított nyugimnak…
Így, nem mondtam el neki, hogy
hajat festettem a délután folyamán, be pingálva a jobb arc féltekémet is, amit alig tudtam micellás vízzel levakarni..
vendéglőket hívogattam, hogy azanyámnak legyen mindennap meleg kajája, plusz elintéztem, hogy a futár kétnaponta kenyeret is vigyen neki
beszéltem a kertibútorossal, aki szentül ígérte, hogy küldi a számunkra is össze szerelhető fotelt
gardróbot rendszereztem, és ramatyot szórtam ki
Szombaton, reggel 9 után már borult a bili… apa és lánya közt, de engem nem érdekelt, hogy veszekednek, Ms. Gebe és én együtt izzadtunk a nappaliban, torna ruciban, amiben természetesen Ő jobban nézett ki mint én..
A család többi része, délelőtti programként trambulint állított, hátha a kiskorú majd ott kiadja magából a feles energiát, továbbá néhány más apró feladatot (a locsolódob falra vissza szerelése, kenel takarítás, műhelyben való rakodás stb..), amit én adtam..
Zöldborsó főzeléket terveztem főzni, tök egyszerűen, konzervből és fagyasztóból elővett virslivel, mely a főzési idővel együtt olvadt ki szépen.
Az évek meg a rutin (amiből, semmi sem igaz..) arra sarkalt, hogy a netről kiguglizott sonkás kiflit legyártsam, meglepiként a dolgos familinek, meg aztán most, hogy már élesztő nagyhatalom lettem; meg is tehetem ugye…
A tölteléket, pontosan a leírtak szerint készítettem, de a biztonság kedvéért, na jó nem azért, hanem azUram sómániája miatt, jól megsóztam, amit még a gyerek is huha sósnak bélyegzett. Nyújtás, kenés, tekerés és kész is a tepsibe való.
Igaz, nem lett olyan szép mint a neten a csatolt képen; de, az enyém volt illetve a miénk. A kifli alak, csak megközelítőleg hasonlított, mert nem igazán tudtam értelmezni, a háromszögre nyújtást se, pedig eztet is kerestem a neten, persze hiába.
A hálátlan családom, ebédnél a főzelékem “zöldborsóvalaminek” titulálta, mert szerintük levesnek sűrű, főzeléknek meg híg lett de mivel nem vót más, hát ezt ették. A sonkás izé, mert persze kiflinek egyáltalán nem nevezhető, mondta azUram; sótlan lett, de ezt csak a családfő érezte így, mi nők, nem….
A konyha rendbe tétele és fél óra alvás után, közöltem a családdal, hogy séta van a kutyákkal, az idő napos és marhára rá fér mindenkire a mozgás; bár, ugye én, a mártír, ezt már letudtam, de egy kis plusz, sosem árt. A kiskorú, közölte, hogy ő inkább fára mászik, mint hogy velünk sétáljon, de az apjára néztem, úgy ahogyan tanultam tőle, szótlan, és sokatmondón; és el volt döntve a családi program sorsa.
A kölköm, szinte az egész levegőzés alatt pufogott, sajnáltam is rendesen, hogy milyen szomorú élete van, velünk a szüleivel, akikkel sétálni kényszerül, ám kutyák élvezték a legjobban a helyzetet, én meg kizártam a világot, s élveztem a napsütést a bőrömön.
A hétfői győri utamhoz, még vásárolnom kellett, ezért dacolva a vasárnap hajnali óraátállítás gyötrelmeivel, és a bal lábammal, amivel keltem; elmentem a helyi Prímába, hogy még 9 előtt, az utasítást betartva, meg vegyem azt a néhány lemaradt dolgot, ami azanyámnak kellett, meg a zellert. Nem vagyok biztos benne, hogy a megfelelő, a szabály által kimondott vagy leírt életkorúak várakoztak a bót előtt, de, hogy érezzük az ellenőrzés tényét, egy maszkot és gumikesztyűt viselő, biztonsági őrre kicsit sem hasonlító , törékeny dolgozó téblábolt a bejárat előtt; és ha kellett vona, se kérdezett volna senkit hány éves…
Nem vettem. Zellert. Akkorák voltak, mint egy újszülött csecsemő feje, el meg nem vágták, így ott rohadjon meg a húsleves, most zeller nélkül lesz! Feszültségem levezetvén, 10.30.-ig filmet néztem a nappaliban, gondolván, hogy majd most én sztrájkolok, és azé se lesz délben ebéd; de a választott kaja egyszerűsége, nem hagyta, hogy véghez vigyem egyszemélyes engedetlenségem; elkészültem időre, még így is…
Hetek óta nem olvastam egyetlen könyvet se, ami pedig az egészséges életminőségemet szolgálja, elvonási tüneteim voltak. Le hömbölödtem az olvasatlan könyvek polca elé, és abszolút biztonsággal húztam ki a következő példányt, amit a magamévá teszek, mint kultúrát..
Az ember, akit Ovénak hívnak egy olyan történet, ami arról szól, hogy…
Na, jó.., hát mi vagyok én nem?? Soha nem voltam és nem leszek könyv- s filmtörténet gyilkos, de van egy ismerősöm, aki az általa ajánlott művet, előszeretettel meséli el, a végével együtt, pedig csak a figyelmet hívná fel, hogy érdemes megnézni vagy elolvasni.
Tőlem szokatlan módon merültem el a könyvben, füldugó nélkül is, kizárva az éppen unózó és társasjátékozó családom, teljesen bele élve magam a leírásba.
2 és fél óra múlva, nagyon-nagy sóhajtások közepette már a számítógép előtt ültem, hogy az esti beöltözős marhaság helyett, ami tévében sugárzásra kerül, főműsoridőben, valami filmet tehessek a kulcsra, de a “milyenfilmetkeressek”-re, megint az önállóságomra kellett hagyatkoznom; mert a “nekemmindegy” má megen elhangzott..
A gyerek, a szüleivel töltött “fárasztotó” nap után, levezetésnek K-faktort nézett a netről, mobiljával, rácsatlakozva a nappali tévéjére, és lelkes rajongóként tapsikolt a Pamkutya által vezett élő műsorhoz.
Puffasztott rizsből, sovánka sonkából és jégsalátából álló vacsorámmal vonultam a másik tévé elé, szemben a társam töpörtyűkrémes szenyányájával, diétás szalonkával megpakolva; hogy az esti híradással képben legyek, meg aztán a filmet is beállítottam, amit a mi főműsoridőnkre választottam, mondom önállóan..
A hentes, a kurva meg a félszemű…
Elsőre, talán egy kicsit megbotránkoztató, de megmondtam már vagy ezerszer, hogy számomra nincs kizáró ok, hogy csak ilyen vagy olyan lehet egy film; én, mindenevő vagyok legyen bármilyen téma az.. Ezt a filmet is ajánlom, minden előzetes nélkül, aki hajlandó megválni a kötöttségeitől, és képes kiszélesíteni a kört, amiben válogathat.
Holnap, hétfő.. Ja, tudom, megyek azanyámhoz, akit sikerült rábeszélnem arra, hogy ne jöjjön le a pincébe, amíg ott vagyok, csak a 4. emeleti ablakból integethet, ott is csak óvatosan…
Holnap, hétfő és eszembe jutott az a poszt, amit a közösségi oldalon olvastam, hogy milyen szar szülő is az, aki nyünnyög a távoktatás nehézségei miatt, mert az ilyen szülő, az író szerint “elbaszta” a gyereke nevelését; mert szerinte ennek pikk-pakk kéne menni.
De, én akkor azt mondom, hogy ez a digitális tanulás, egész embert kíván, akármilyen szuperül van nevelve a gyerek, és akármilyen fasza a szülő, akinek tölteni kell lefele az anyagokat, és számon kérni, hogy azok meg vannak-e; ami eddig nem a mi feladatunk volt..
Persze, lehet jókat köpködni felém, de magasról teszek rá…, én csak őszinte vagyok…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: